2010. augusztus 5., csütörtök


Chile  10.07 - 18.07. - 05.08.

Na ez egy hosszabb fejezet lesz, nem is tudom, hol kezdjem. 2009 szeptember 21-én indultam, 2010 május 27-én érkeztem haza. Az ötlet eredetileg a következő volt: családot látogatni/megismerni, nyelvet tanulni, nem itthon lenni, és időt lopni ahhoz, hogy kitaláljam, mi is leszek, ha nagy leszek.
Nos, a családot megismertem. A nyelvtanulás abszolút bejött. {Az első francia úton volt két costa rica-i pár. Az egyikük megkérdezte, mennyit ideje élek Magyarországon. Mondtam, hogy hát, már vagy 21 éve, és csak nyolc hónapot voltam Chilében. Ezt viszont úgy mondtam, hogy ocho mese' no ma'. Annak, aki nem tud spanyolul, a lényeg csak annyi, hogy tipikus chilei szokás, hogy lenyelik a szavak végét. Szóval nevetett is a pasi, hogy csak nyolc hónapot, de már úgy beszélek, mint egy igazi chilei :) }
Időt loptam és most épp úgy néz ki, megtaláltam, legalább is azt a szektort, amiben maradni szeretnék egy jódarabig. Először hajón, aztán hotelben, recepción, front officban. Szóval mondhatni, sikeres volt. Mondhatni. Azért voltak érdekes pillanatok.

Chiléről úgy általában: gyönyörű ország, az egyszer szentigaz. Ami elsőre feltűnik, mindenhol zene szól. Nem csak a boltokban, mint itthon, de az utcán hangszórókból, az éttermek előtt utcai zenészektől jön a zene. Nekem ez nagyon tetszett.
Ami szintén feltűnő az a rengeteg kóbor állat. De ami a fontos, élők. Az autók megvárják, hogy arrébbmenjenek, nem ütik el őket (nem úgy, mint Peruban, ami egy más világ megint). Sokszor egy-egy utcának van kutyája macskája, aki mindenkié, mégis az utcán lakik, de adnak neki enni, inni.
Szintén fura nekem, náluk, ha nem is normális, de elfogadott, hogy aki kb 15 elmúlt, annak gyereke van első általában még 20 éves kora előtt. Szóval én vénlány voltam... Egyik barátnőm 33 év körül van, és már nagymama. Ő tizenhatévesen szült, a lánya 18. Ott már csak így megy ez. Mondjuk amilyen gyógyszeráraik vannak, meg is értem.
Az élet semmivel sem egyszerűbb ott, mint itt. De ott máshogy fogják fel. Amolyan, ez van, meg úgyis lesz valahogy stílusban. Nincs (feltűnő) nyomor. De egy európai számára lehet, hogy annak tűnne. Csak meg kell szokni. Pl, hogy a fűtés olyan luxus, ami még a fővárosban is ritka. Vagy hogy egy albérletben a meleg vízért külön fizeni kell.
A stresszt viszont alig ismerik. Talán a nagyvárosiak, de még ők is sokkal mérsékeltebben, mint Európában.
Ja és kimondottam ajánlom Chilét az önértékelési zavarokkal küzdőknek. Igen könnyűnek tűnik ott elhinni, amit amúgy mindenki mond, hogy jól nézel ki, ha az utcán szembejövők több mint fele legalább 100 kiló felett van :) Plusz ott imádják a fehér bőrűeket, szóval "udvarlóból" sem lenne hiány. Bár valamiért engem is különlegesnek láttak, holott nem vagyok én fehér bőrű... És nekem az is sokat segített, hogy volt egy régi mániám, ami rossz napjaimon mindig előjött, miszerint: engem senki sem szeret. Aztán találkoztam egy nővel, akit tényleg senki sem szeret (kivéve a fiát, de az nem számít, mert még csak 5 éves). És akkor rájöttem, hogy ja. Hogy ilyen az, amikor senki sem szeret. Oké, akkor velem nem ez van. Mindjárt jobban lehet érezni magad :)


De azért nem csak móka kacagás volt ott sem.

Kezdjük a családdal. Mikor két éve Frankievel ott voltunk, mindenki egy fedél alatt lakott, minden ok volt, barátságos légkör, igazából, még jobb is, mint amire számítottam. Igaz, hogy az idő szűke miatt néha rosszul viseltem a tipikus dél-amerikai, amolyan patópáluras hozzáállást, de összességében nem volt gond. Aztán megérkezett oda Apám és a nagymamám testvére (még előttem), és minden megváltozott. Mire én megérkeztem, már gyakorlatilag senki nem lakott a házban, a nagybátyám névleg, de csak aludni járt haza, mert egész nap dolgozott. Ugyhogy gyakorlatilag tök egyedül voltam egész nap. Ami mondjuk nekem meg is felelt, de nem épp az a nagycsaládi jelleg, amit gondoltunk Anyával. Hétvégenkét eleinte még kijártam a telekre, de csak párszor, aztán akadt jobb dolgom.

Ami jellemző volt, az még az elején történt. Még nem volt helyi telefonom és egyik nap, elmentem sétálni be a központba, végig a tengerparton az én kényelmes tempómban az egy olyan 2-2,5 óra. Majd este mikor hazaértem, mondták, hogy jaaj, hogy nem tudták, merre voltam, meg aggódtak, meg minden. Na erre pár nappal később vettem simkártyát, meg is adtam a számot gyorsan mindenkinek, ne kelljen aggódniuk. A nyolc hónap alatt kb 3szor keresett a család (nem számítva a nagybátyámat, akivel időnként eljártunk táncolni vagy tanítani salsát). Ennyire aggódtak. Egyébként más okból is hamar önállósodtam, albérletbe költöztem.

Mikor megérkeztem, már tudtam, hogy apám már nem az augusztusban elvett magyar feleségével van, hanem egy helyi lánnyal, akit a nagynéném által üzemeltetett night clubban ismert meg. Azt hiszem, ezt már írtam, de megjegyzésképpen, a lány kb 2 hónappal idősebb nálam és van egy 5 éves lánya. Ő lett a legfiatalabb hugom anyja. (A hugom azt hiszem, juniusban született, de még azt is egy kinti barátnőmtől tudom, hogy lány, mert a családnak hiába írtam, nem válaszolnak. Még azt sem tudom, mi a neve.)
Apám minden vasárnap egy kirakodóvásáron árult, én meg, igyekezvén jó kapcsolatot kiépíteni vele, ha már ilyen közel vagyunk, minden vasárnap kijártam oda, próbáltam beszélgetni. Nem jött össze. Kérdeztem, válaszolt, minél rövidebben. Aztán ennyi. De én megpróbáltam.

Mondjuk én valahol ott ástam el magam a családnál, hogy nem rajongok apámért. Mint ahogy az Öcsém sem, már. És nagy valószínűséggel a két hugom is előbb utóbb ide lyukad majd ki. Ami azért szomorú. De ez van. Csakhogy én ezt ki is mondom. És hiába próbálják meg kétségbeesetten Anyámra kenni, késő, ahhoz már túl idős vagyok. A nagynéném egyszer dühében odáig ment, hogy közölte, hogy minden az Anyám hibája, mert minek választotta apámat... no comment, mert csak felhuzom magam.

Csakhogy ez a véleményem nem tett épp népszerűvé arrafele, annak ellenére, hogy elviekben többen egyetértettek velem, de a végére mégis én lettem a hálátlan kölök, apám meg a vétlen áldozat. Mondjuk ahogy hallottam, ehhez mindig is értett, hogy kell vétlen áldozatnak lenni, szegény ő, aki a kegyetlen élet úgy megkínzott...

Csakhogy aztán én is elkezdtem megtalálni a számításomat odakint. Amit apám már nem bírt elviselni. Egyik nap behívott a munkahelyére, mondván, hogy nagyon fontos mondanivalója van. Bementem, erre elkezdte nekem elmondani, hogy mit tehetek meg mit nem, meg mi erkölcsös, meg mi nem...
Nem is emlékszem, mikor húztam fel magam annyira utoljára. Közöltem vele, hogy 21 elmúltam, a világ összes (!) országában nagykorúnak számítok, azt csinálok, amit akarok, és ha valakinek, hát neki aztán végképp nincs alapja nekem erkölcsről papolni. Valahol vicces volt, mert nagy szemekkel nézett rám, hogy ezt meg honnan vettem. Honnan hát, pl a volt feleségétől. Vele egész jól elvoltunk, jó közös alap volt, hogy apámat szidhattuk :) Ezután nem igazán tartottuk a kapcsolatot apámmal.

Mondjuk engem sem kell azért annyira félteni, találtam én társaságot ott is. Még az első hetekben összeismerkedtem azokkal az emberekkel, akiket bátran nevezek barátaimnak. Nem sok, de nem is kell sok. Az egyik, egy lány, Pamela, vele jókat beszélgettünk. Úgy tűnik, van valami a rockerekben, mert mindkét kontinensen a legjobb barátnőm az :) Csak épp az egyikkel kb 20 éve ismerjük egymást, a másikkal még egy éve sincs.

Egy idő után dolgozni is elkezdtem, bár nem volt egyszerű, mert annyira azért nem szedtem fel gyorsan a nyelvet, hogy mindent megértsek, pláne, hogy ahány ember, annyi féleképp beszélnek. De azért igyekeztem. Még idegent is vezettem kétszer. Elsőre olyanokat kamuztam mint állat, mert lövésem sem volt, de mindegy, élvezték a kirándulást, látták, amit akartak, és ez volt a fő. A másodikra már felkészültem. Ott már tényleg tudtam tényeket, adatokat, stb, és amúgyis texasiak voltak, édipofi egy népség, jól elvoltunk. Aztán egy hotelben is dolgoztam, ahol rájöttem, hogy a munka maga jó, élvezem, csak szerencsétlenségemre, a hely és a két főnök volt...hogyismondjamcsak...érdekes. Mindegy, hosszú.

Az utolsó hét iszonyú volt. Egyrész a két szemem kibőgtem, mert bár örültem, hogy hazajöhettem, sokmindent hagytam ott, ami azóta is hiányzik. Aztán két nappal utazás előtt eltűnt a személyim a buszjeggyel együtt, úgy kellett felkönyörögnöm magam a buszra. Aminek aztán technikai problémái lettek, át kellett szállni. Miközben valahogy ellopták az mp4 lejátszómat. Majd másnap sikerült úgy lekésnem a gépet, hogy én is ott voltam és a gép is még vagy egy órát, de nem voltak hajlandóak felengedni rá. De nem az én egyszemélyes hülyeségem volt ez, kb 15 maradtunk le aznap arról a járatról. És volt, aki kb 5 órája ott ült már, hogy le ne késse. Egy órát adtak az egész gép becheckkolására. És amúgy sem volt egyértelműen kiírva, hogy hol is kell becheckkolni. Szóval újabb adag idegeskedés, telefonálgatás, zokogás. Be kellett mennem a városba, a lufthansa city centerbe Santiagoban. Az ügyintéző tényleg segítőkész volt, de még így is 500 dollárt kellett volna ráfizetnem, hogy másnap felülhessek egy ugyanolyan gépre. Abban maradtunk, hogy másnapra kiderítem, hogy me tudom-e szerezni a pénzt. Este rájöttem, hogy van nekem annyim. Oda is mentem reggel, hogy akkor fizetek. Csak épp azt felejtettem el, hogy nem nálam van az a sok pénz, hanem a bőröndömben, amit meg a reptéren hagytam. Arra meg már nem volt idő, hogy elmenjek érte. De volt nálam, kb fele annyi pénz, amit 8 hónap alatt szűkre húzott nadrágszíjjal és keserves számolgatásokkal megspóroltam. Na az ügyintéző lány nagy telefonálásba kezdett, és mondta, hogy van egy másik lehetőség,
Zürichben kéne aludnom egyet, de egy nappal később hazaérhetek és kijön a pénzemből. Mondtam, hogy bármi, bárhogyan, csak mehessek már. Fel is küldött egy emelettel feljebb fizetni, rohantam, jövök vissza, azt mondja, lehet, hogy nem is kell Zürichben maradnom. Végül nem kellett, sőt még ráfizetnem sem, de így is elvitte gyakorlatilag minden spórolt pénzem. Viszont ez volt az a pillanat (igazából, még amikor bejelentette az 500 dollárt), amikor azt mondta, hogy ha egyszer hazajutok, MUSZÁJ hajóra mennem dolgozni. És mondjuk a végén így is lett, de ezt akkor még nem tudtam. Szóval csak viszontagságosan jutottam végül haza...

Most így hirtelen ennyi jut eszembe, meg azért ez mégiscsak egy nyilvános blog...

Ha bárkit érdekel (még ennél is) nagyobb lélegzetvételű beszámoló, több konkrétummal, aug 19 és szept 03 között otthon leszek, kérdezzetek bátran :)

pamacska | 22:41