- Az álom olyan valóság, amire csak te emlékszel -

Chile  10.07 - 18.07. - 05.08.

Na ez egy hosszabb fejezet lesz, nem is tudom, hol kezdjem. 2009 szeptember 21-én indultam, 2010 május 27-én érkeztem haza. Az ötlet eredetileg a következő volt: családot látogatni/megismerni, nyelvet tanulni, nem itthon lenni, és időt lopni ahhoz, hogy kitaláljam, mi is leszek, ha nagy leszek.
Nos, a családot megismertem. A nyelvtanulás abszolút bejött. {Az első francia úton volt két costa rica-i pár. Az egyikük megkérdezte, mennyit ideje élek Magyarországon. Mondtam, hogy hát, már vagy 21 éve, és csak nyolc hónapot voltam Chilében. Ezt viszont úgy mondtam, hogy ocho mese' no ma'. Annak, aki nem tud spanyolul, a lényeg csak annyi, hogy tipikus chilei szokás, hogy lenyelik a szavak végét. Szóval nevetett is a pasi, hogy csak nyolc hónapot, de már úgy beszélek, mint egy igazi chilei :) }
Időt loptam és most épp úgy néz ki, megtaláltam, legalább is azt a szektort, amiben maradni szeretnék egy jódarabig. Először hajón, aztán hotelben, recepción, front officban. Szóval mondhatni, sikeres volt. Mondhatni. Azért voltak érdekes pillanatok.

Chiléről úgy általában: gyönyörű ország, az egyszer szentigaz. Ami elsőre feltűnik, mindenhol zene szól. Nem csak a boltokban, mint itthon, de az utcán hangszórókból, az éttermek előtt utcai zenészektől jön a zene. Nekem ez nagyon tetszett.
Ami szintén feltűnő az a rengeteg kóbor állat. De ami a fontos, élők. Az autók megvárják, hogy arrébbmenjenek, nem ütik el őket (nem úgy, mint Peruban, ami egy más világ megint). Sokszor egy-egy utcának van kutyája macskája, aki mindenkié, mégis az utcán lakik, de adnak neki enni, inni.
Szintén fura nekem, náluk, ha nem is normális, de elfogadott, hogy aki kb 15 elmúlt, annak gyereke van első általában még 20 éves kora előtt. Szóval én vénlány voltam... Egyik barátnőm 33 év körül van, és már nagymama. Ő tizenhatévesen szült, a lánya 18. Ott már csak így megy ez. Mondjuk amilyen gyógyszeráraik vannak, meg is értem.
Az élet semmivel sem egyszerűbb ott, mint itt. De ott máshogy fogják fel. Amolyan, ez van, meg úgyis lesz valahogy stílusban. Nincs (feltűnő) nyomor. De egy európai számára lehet, hogy annak tűnne. Csak meg kell szokni. Pl, hogy a fűtés olyan luxus, ami még a fővárosban is ritka. Vagy hogy egy albérletben a meleg vízért külön fizeni kell.
A stresszt viszont alig ismerik. Talán a nagyvárosiak, de még ők is sokkal mérsékeltebben, mint Európában.
Ja és kimondottam ajánlom Chilét az önértékelési zavarokkal küzdőknek. Igen könnyűnek tűnik ott elhinni, amit amúgy mindenki mond, hogy jól nézel ki, ha az utcán szembejövők több mint fele legalább 100 kiló felett van :) Plusz ott imádják a fehér bőrűeket, szóval "udvarlóból" sem lenne hiány. Bár valamiért engem is különlegesnek láttak, holott nem vagyok én fehér bőrű... És nekem az is sokat segített, hogy volt egy régi mániám, ami rossz napjaimon mindig előjött, miszerint: engem senki sem szeret. Aztán találkoztam egy nővel, akit tényleg senki sem szeret (kivéve a fiát, de az nem számít, mert még csak 5 éves). És akkor rájöttem, hogy ja. Hogy ilyen az, amikor senki sem szeret. Oké, akkor velem nem ez van. Mindjárt jobban lehet érezni magad :)


De azért nem csak móka kacagás volt ott sem.

Kezdjük a családdal. Mikor két éve Frankievel ott voltunk, mindenki egy fedél alatt lakott, minden ok volt, barátságos légkör, igazából, még jobb is, mint amire számítottam. Igaz, hogy az idő szűke miatt néha rosszul viseltem a tipikus dél-amerikai, amolyan patópáluras hozzáállást, de összességében nem volt gond. Aztán megérkezett oda Apám és a nagymamám testvére (még előttem), és minden megváltozott. Mire én megérkeztem, már gyakorlatilag senki nem lakott a házban, a nagybátyám névleg, de csak aludni járt haza, mert egész nap dolgozott. Ugyhogy gyakorlatilag tök egyedül voltam egész nap. Ami mondjuk nekem meg is felelt, de nem épp az a nagycsaládi jelleg, amit gondoltunk Anyával. Hétvégenkét eleinte még kijártam a telekre, de csak párszor, aztán akadt jobb dolgom.

Ami jellemző volt, az még az elején történt. Még nem volt helyi telefonom és egyik nap, elmentem sétálni be a központba, végig a tengerparton az én kényelmes tempómban az egy olyan 2-2,5 óra. Majd este mikor hazaértem, mondták, hogy jaaj, hogy nem tudták, merre voltam, meg aggódtak, meg minden. Na erre pár nappal később vettem simkártyát, meg is adtam a számot gyorsan mindenkinek, ne kelljen aggódniuk. A nyolc hónap alatt kb 3szor keresett a család (nem számítva a nagybátyámat, akivel időnként eljártunk táncolni vagy tanítani salsát). Ennyire aggódtak. Egyébként más okból is hamar önállósodtam, albérletbe költöztem.

Mikor megérkeztem, már tudtam, hogy apám már nem az augusztusban elvett magyar feleségével van, hanem egy helyi lánnyal, akit a nagynéném által üzemeltetett night clubban ismert meg. Azt hiszem, ezt már írtam, de megjegyzésképpen, a lány kb 2 hónappal idősebb nálam és van egy 5 éves lánya. Ő lett a legfiatalabb hugom anyja. (A hugom azt hiszem, juniusban született, de még azt is egy kinti barátnőmtől tudom, hogy lány, mert a családnak hiába írtam, nem válaszolnak. Még azt sem tudom, mi a neve.)
Apám minden vasárnap egy kirakodóvásáron árult, én meg, igyekezvén jó kapcsolatot kiépíteni vele, ha már ilyen közel vagyunk, minden vasárnap kijártam oda, próbáltam beszélgetni. Nem jött össze. Kérdeztem, válaszolt, minél rövidebben. Aztán ennyi. De én megpróbáltam.

Mondjuk én valahol ott ástam el magam a családnál, hogy nem rajongok apámért. Mint ahogy az Öcsém sem, már. És nagy valószínűséggel a két hugom is előbb utóbb ide lyukad majd ki. Ami azért szomorú. De ez van. Csakhogy én ezt ki is mondom. És hiába próbálják meg kétségbeesetten Anyámra kenni, késő, ahhoz már túl idős vagyok. A nagynéném egyszer dühében odáig ment, hogy közölte, hogy minden az Anyám hibája, mert minek választotta apámat... no comment, mert csak felhuzom magam.

Csakhogy ez a véleményem nem tett épp népszerűvé arrafele, annak ellenére, hogy elviekben többen egyetértettek velem, de a végére mégis én lettem a hálátlan kölök, apám meg a vétlen áldozat. Mondjuk ahogy hallottam, ehhez mindig is értett, hogy kell vétlen áldozatnak lenni, szegény ő, aki a kegyetlen élet úgy megkínzott...

Csakhogy aztán én is elkezdtem megtalálni a számításomat odakint. Amit apám már nem bírt elviselni. Egyik nap behívott a munkahelyére, mondván, hogy nagyon fontos mondanivalója van. Bementem, erre elkezdte nekem elmondani, hogy mit tehetek meg mit nem, meg mi erkölcsös, meg mi nem...
Nem is emlékszem, mikor húztam fel magam annyira utoljára. Közöltem vele, hogy 21 elmúltam, a világ összes (!) országában nagykorúnak számítok, azt csinálok, amit akarok, és ha valakinek, hát neki aztán végképp nincs alapja nekem erkölcsről papolni. Valahol vicces volt, mert nagy szemekkel nézett rám, hogy ezt meg honnan vettem. Honnan hát, pl a volt feleségétől. Vele egész jól elvoltunk, jó közös alap volt, hogy apámat szidhattuk :) Ezután nem igazán tartottuk a kapcsolatot apámmal.

Mondjuk engem sem kell azért annyira félteni, találtam én társaságot ott is. Még az első hetekben összeismerkedtem azokkal az emberekkel, akiket bátran nevezek barátaimnak. Nem sok, de nem is kell sok. Az egyik, egy lány, Pamela, vele jókat beszélgettünk. Úgy tűnik, van valami a rockerekben, mert mindkét kontinensen a legjobb barátnőm az :) Csak épp az egyikkel kb 20 éve ismerjük egymást, a másikkal még egy éve sincs.

Egy idő után dolgozni is elkezdtem, bár nem volt egyszerű, mert annyira azért nem szedtem fel gyorsan a nyelvet, hogy mindent megértsek, pláne, hogy ahány ember, annyi féleképp beszélnek. De azért igyekeztem. Még idegent is vezettem kétszer. Elsőre olyanokat kamuztam mint állat, mert lövésem sem volt, de mindegy, élvezték a kirándulást, látták, amit akartak, és ez volt a fő. A másodikra már felkészültem. Ott már tényleg tudtam tényeket, adatokat, stb, és amúgyis texasiak voltak, édipofi egy népség, jól elvoltunk. Aztán egy hotelben is dolgoztam, ahol rájöttem, hogy a munka maga jó, élvezem, csak szerencsétlenségemre, a hely és a két főnök volt...hogyismondjamcsak...érdekes. Mindegy, hosszú.

Az utolsó hét iszonyú volt. Egyrész a két szemem kibőgtem, mert bár örültem, hogy hazajöhettem, sokmindent hagytam ott, ami azóta is hiányzik. Aztán két nappal utazás előtt eltűnt a személyim a buszjeggyel együtt, úgy kellett felkönyörögnöm magam a buszra. Aminek aztán technikai problémái lettek, át kellett szállni. Miközben valahogy ellopták az mp4 lejátszómat. Majd másnap sikerült úgy lekésnem a gépet, hogy én is ott voltam és a gép is még vagy egy órát, de nem voltak hajlandóak felengedni rá. De nem az én egyszemélyes hülyeségem volt ez, kb 15 maradtunk le aznap arról a járatról. És volt, aki kb 5 órája ott ült már, hogy le ne késse. Egy órát adtak az egész gép becheckkolására. És amúgy sem volt egyértelműen kiírva, hogy hol is kell becheckkolni. Szóval újabb adag idegeskedés, telefonálgatás, zokogás. Be kellett mennem a városba, a lufthansa city centerbe Santiagoban. Az ügyintéző tényleg segítőkész volt, de még így is 500 dollárt kellett volna ráfizetnem, hogy másnap felülhessek egy ugyanolyan gépre. Abban maradtunk, hogy másnapra kiderítem, hogy me tudom-e szerezni a pénzt. Este rájöttem, hogy van nekem annyim. Oda is mentem reggel, hogy akkor fizetek. Csak épp azt felejtettem el, hogy nem nálam van az a sok pénz, hanem a bőröndömben, amit meg a reptéren hagytam. Arra meg már nem volt idő, hogy elmenjek érte. De volt nálam, kb fele annyi pénz, amit 8 hónap alatt szűkre húzott nadrágszíjjal és keserves számolgatásokkal megspóroltam. Na az ügyintéző lány nagy telefonálásba kezdett, és mondta, hogy van egy másik lehetőség,
Zürichben kéne aludnom egyet, de egy nappal később hazaérhetek és kijön a pénzemből. Mondtam, hogy bármi, bárhogyan, csak mehessek már. Fel is küldött egy emelettel feljebb fizetni, rohantam, jövök vissza, azt mondja, lehet, hogy nem is kell Zürichben maradnom. Végül nem kellett, sőt még ráfizetnem sem, de így is elvitte gyakorlatilag minden spórolt pénzem. Viszont ez volt az a pillanat (igazából, még amikor bejelentette az 500 dollárt), amikor azt mondta, hogy ha egyszer hazajutok, MUSZÁJ hajóra mennem dolgozni. És mondjuk a végén így is lett, de ezt akkor még nem tudtam. Szóval csak viszontagságosan jutottam végül haza...

Most így hirtelen ennyi jut eszembe, meg azért ez mégiscsak egy nyilvános blog...

Ha bárkit érdekel (még ennél is) nagyobb lélegzetvételű beszámoló, több konkrétummal, aug 19 és szept 03 között otthon leszek, kérdezzetek bátran :)

pamacska | 22:41

Vonatozás  03.08.

Most, hogy végre a Bécs felé tartó vonaton ülök, van némi időm irogatni. Mint kiderült, nem hét, hanem nyolc és fél órás az út, és az egyszerű átszállásból lett egy bonyolult. Úgy volt, hogy csak leszállok a vonatról, ugyanoda jön a másik, felszállok és ennyi. Na persze, meg ahogy azt a Móricka elképzeli... Leszáltam Frankfurt reptéren, eddig ok. Majd látom, hogy a járatom mellé ki van írva, törölve. Kérdezem, mint a hülye, hogy ez meg miért van kiírva, de senkinek gőze nincs, van aki angolul sem beszél. Aztán kiszúrok két öltönyös pasit, business like, szóval jó eséllyel beszél angolul. Nyertem, beszél. mondja, hogy nekik is mondták, hogy nem megy a vonat, de alternatívát nem adtak, szóval ők sem okosabbak nálunk. Szerencsére egy percen belül jött egy kisasszony, aki elmagyarázta, hogy a peron másik oldalán lévő vonattal menjük egyet, Franfurt déli részéig, ott majd elérhetjük a bécsi járatot. Felszállunk, megáll, leszállunk. A szembeperonhoz már ki van írva, hogy a vonatunk kb 5 percet késik, szóval még jók vagyunk. Öltönyös srác elköszön, minden jót kíván, arrébb mennek. Jön egy vonat. De olyan gyanúsan öreg, koszos (még mindig jobb ugyan, mint a magyar vonatok). Na mondom, ez jellemző, az út hosszabbik részét persze egy ilyenen kell megtennem. De olyan gyanús, hogy nincs rá kiírva semmi... Odamegyek, leszállnak, próbálnék megkérdezni valakit, hogy ez e a jó járat, de senki nem tűnik illetékesnek. Gondolom, felszállok, aztán megkérdezem. Csak mikor raknám már fel a bőröndömet, látom, hogy az előbbi öltönyös srác lohol felém és integet vadul, hogy nem, nem, ez még nem az. Szóval nem szálltam fel, de megköszöntem neki még egyszer. Két perc múlva befutott a bécsi is, most épp azon ülök, amikor ezt írom.

Update:

Ma levontam egy nagy tanulságot. Mindegy, milyen magasról jön az információ, le kell ellenőrizni. Ja és még egyet. Mindig hallgass az ösztöneidre. Ami történt: Sikeresen megérkeztem Bécsbe, elnavigáltam a kikötőbe (két kedves dél-amerikai segítségével :)). Csak épp a hajó nem volt ott. Hívom őket, kiderült, hogy Linzben vannak (amin én két és fél órával azelőtt mentem át) és onnan is kevesebb, mint két óra múlva tovább mennek, hogy majd másnap délelőtt 11kor kössenek ki Passauban. Mindenesetre értekeztem Isabellával, aki a Hotel Managere a Sapphirenek. Azt mondta, hogy derítsem ki, mikor érhetek oda leghamarabb, és hívjam újra. Megtörtént, most pedig egy Linz felé tartó vonaton ülök, remélve, hogy még ott lesznek, mire odaérek. A röhej az, hogy az előző hajón a HM felhívta Isabellát és elvileg lebeszélték, hogy hova és mikor. Fel is írta nekem, hogy a hajó hol lesz és meddig. Ebből csak a hely és az idő nem stimmelt. A vicces az, hogy nekem gyanús volt, mert tudtam, hogy csütörtökön Regensburgban kéne lenniük, az meg sehogy sem jön össze, ha épp csak elhagyják Bécset kedden, mivel közte van még Linz és Passau. Még mondtam is az előző hajó (Emerald) HMjének (Marina), mielőtt telefonált, hogy szerintem Linzben lesznek 3-án. Őszintén remélem, hogy végre feljutok arra a fránya hajóra, mert kezdek fáradt lenni, inkább pszihikailag, de azért fizikailag is...

update2   04.08.

A Hajót Linzben sem értem utol, de taxival elmentem Aschach-ig, ami egy kis falu, de van egy dokkolója, ahol felugorhattam a hajóra. Mikor odaértem, mondták telefonon, hogy még egy óra, kb, de majd még hívnak, addig üljek be valahova. Mivel nagyon kellett pisilnem, beültem egy kakóra egy közeli kávézóba. Erre hívnak 40 perc múlva, hogy fussak, mert már itt vannak és a kapitány tiszta ideg, hogy menjünk már. Szóval loholtam, de legalább feljutottam. Nem úgy, mint az a másik szerencsétlen, aki ugyanarról a hajóról jött, de repülővel, és már Passauba kellett mennie, de ott sem érte el a hajót, kb 5 perc kellett volna még. A taxija a hajó mellett ment, ő vadul integetett, hogy várják meg, de a kapitány nem volt hajlandó várni. Úgyhogy a srác mehetett át Regensburgba vonattal, ott szobátkivenni, várni a hajót, hogy ma délután 5 körül, több mint 28óra elteltével, mint hogy elindult, végre megérkezhessen. Mint utóbb kiderült, hogy ő még az Emeraldon kérte a másik recepciós lányt, hogy hívja már fel a hajót neki, biztos, ami biztos, de a lány azt mondta, hogy áá, majd felhívod őket a Bécsi reptérről. Mert ugye a cég pénzével spórolni kell. Az a két perces telefon megspórolhatott volna a cégnek több, mint 200 eurót legalább, nekünk meg az egész idegeskedést. De mostmár mindegy, itt vagyunk, élünk, dolgozunk. Az élet megy tovább

pamacska | 22:55

Hülye kérdés   01.08.

Szokásos kérdés, napjában hússzor megkapom: How are you?
Csak tudnám mi a frásznak, amikor úgysincs rá más válasz, mint hogy jól. Mert az igazság senkit nem érdekel, az már macerás. És persze mindenki, még ha belül épp üvölt is (vagy egy pillanattal azelőtt majdnem elsírta magát) egy őszinte('nek látszó) mosollyal feleli, hogy: Good!

Mert hogy máshogy is lehetnénk?...

Németország

nem sokat jutottam partra ebben a két hétben. Voltam kint Kölnben, Strasbourgban, Rüdesheimben és Speyerben (egyáltalán így kell ezt mondani? -ben?). De látni nem igen láttam semmit. A kölni dómot is csak azért, mert szemben van a vasúti pályaudvarral, ahol mindenki a bevásárlást, egyéb ügyeket intézi. Strasbourgban a centrumtól messze kötöttünk ki, annyi időm meg nem volt, hogy addig elcaplassak. Speyerben csak kirohantam vonatjegyet venni, ami miatt elkéstem a műszakomból majd kiderült, hogy épp mehettem volna repülővel is, mert majdnem ugyanannyiba kerül. És amíg a vonatút 7óra, a repülő egy, a vonaton egyedül leszek, a repülőn jönne velem mégvalaki... :os
Rüdesheimben meg kimentem vásárolni, de részemről nem egy nagy szám, vagy csak nem a jó oldalát láttam. És ennyi, kedden megyek át Bécsbe, azt hiszem 12-én leszek otthon pár órácskát, amikor épp nem dolgozom, de mondjuk sajnos az pont changing day lesz (utasváltás), ami általában azzal jár, hogy egész nap melózunk. De remélem, azért lesz időm hazaugrani, ha csak egy órára is...

Opportunizmus

Ha már itt vagyok, begyűjtöttem egy naagy adag zenét (kb 15-16giga), csak győzzem majd meghallgatni :) Van benne mindenféle stílus és évszám, az ötvenes évektől kezdve, francia dalok, jazz, európai zene, minden. Néhány filmet is el akarok még kérni. Szóval maradok hű önmagamhoz, az örök opportunista :oD

pamacska | 22:43